Száll a kakukk fészkére

Elolvastam a Száll a kakukk fészkérét, Ken Kesey 1962-es regényét, mely egy korabeli elmegyógyintézet egyik osztályának történéseit meséli el, az egyik bentlakó szemszögéből. Az előzetes percepcióm a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy egy olyan osztály bemutatása következik, ahol nem lehet kitörni, és a betegeken a legbrutálisabb és számunkra már elképzelhetetlen "gyógymódokat" alkalmazzák. Kb. olyan szinten, mint a Mechanikus Narancs című film alábbi képkockája mutatja:Nekem az egyik nagy félelmem az ilyen kiszolgáltatottság, akár egy külső erő által, akár az önkéntesen vállalt feladása az önkontrollnak (pl. halucinogén drogok segítségével, lásd: Félelem és reszketés Las Vegasban).
No, a könyv az előzetes elképzeléseimmel ellentétben nem a tehetetlenségről és kínzásról (bár az elektrosokk terápia visszatérő elem) szól, hanem az ellenállásról, és arról, hogyan bír egyvalaki példamutatással erőt adni a többségnek. És nem csak erőt ad a lázadás, hanem felszabadító ereje van, pl. a narrátor mintegy évtizednyi hallgatás után megszólal az osztály életébe a pezsgést hozó McMurphy hatására, és a félelemben eltöltött ideje után végre beilleszkedik a többiek közé.
A történet azért nem ennyire felemelő a másik aspektusa miatt, mégpedig az Üzem által megtört sorsok miatt (aki ellenáll, beleértve a pezsgést hozó McMurphy-t és elődeit végül zöldséggé változtatják, azzal, hogy lobotómiát hajtanak rajtuk végre), és az elvesztegett évek miatt, amit a benntlakó a jelek szerint egészséges, de a társadalomra semmiképp nem veszélyes betegek életéből elvettek, akik nem mutatják a gyógyulás (ha egyáltalán betegek) semmi jelét, a romlásét (köszönhetően az elektrosokkterápiának, a gyógyszerezésnek, a pszihológialiag romboló csoportterápiának), mely nem ritkán öngyilkosságként manifesztálódik annál inkább.