Színház

A hónapban kétszer is voltam színházban. Pár hete a Magyar Színházban a Hullámtörést néztük meg, amely egy Lars von Trier film adaptációja. A másik a Mesél a bécsi erdő a Nemzeti Színházban volt.
Közös a két darabban, hogy egyik sem happy enddel végződött, a különbség az, hogy míg előbbinél egyfajta természetes véget ért a dolog, megvolt a katarzis, utóbbinál kicsit sokkosan kelltem fel a székből. Ettől függetlenül a Nemzeti Színház igazi élmény volt, akárhogy szapulták, gyönyörű parkja van és nekem még az épület is tetszett, a darab nem vetett be olyan modern eszközöket, mint a Rómeó és Júlia előadásuk, a színészek nagyon jól játszottak, csak a történet nem volt valami vidám.

Adományoztam

Hamarosan kezdődik a Wikipédiát fenntartó nonprofit alapítvány a Wikimedia Foundation idei adománygyűjtő kampánya, aminek a fordítása már el is kezdődött (részben általam). Mivel a dollár és euró árfolyama annyit változott mostanában, hogy egyáltalán nem éri meg többé az Amazonról rendelni, ezért jó példával előljárva a pénzügyi válság dacára jelképes (1000 forint) összeggel adakoztam a Wikimedia Foundation javára (sajnos az említett árfolyamváltozások miatt az adományom a dollárra váltás után kevesebbet ér, mint ha egy hónappal korábban adakoztam volna).

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Wikipédiát és társprojektjeit nem csak önkéntesek írják, hanem egy nonprofit alapítvány szintén önkéntesek adományaiból tartja fönn, nem keres rajta senki. Ezért, ha valaki úgy érzi, hogy sokat segített neki a Wikipédia a munkában, iskolában, életben vagy a Legyen Ön is milliomosban, akkor fontolja meg, hogy valamit visszaad a közösségnek. Hogy a legújabb könyvem borítóját idézzem "When much is taken, something is returned": én a magam részéről most visszaadtam egy keveset.

Azért is fontos, hogy mi magyarok is adakozzunk, mert nincs messze az idő, amikor igenis nyomot hagyhatunk: egyrészt az adományok mellé fűzőtt megjegyzések megjelenhetnek a Wikipédia oldalak tetején, másrészt a hamarosan megalakuló Wikimédia Magyarország Egyesület hamarosan olyan helyzetbe kerülhet, hogy a magyarországi adományokat olyan célhoz kösse, aminek közvetlenül a magyar felhasználókra is hatással van (azon túl, hogy hozzájárul az emberiség tudásának szabad elérhetőségéhez az egész világon az emberiség minden tagja számára): hogy ez a cél értelmes legyen a magyarországi adományoknak már most mérhetőeknek kell lenniük.

Időszerű tájékoztatás

Az ELTE-s tájékoztatási rendszernek még fényéveket kell javulnia. Csak két példa:

• utolsó nap tudom meg, hogy aznap van egy ösztöndíjpályázat leadási határideje, így lemaradok róla. A pályázati időszakról véletlenül sem tudtak vola e-mailt küldeni (amelyet az ELTE ímélnek ír a beiratkozási lapjain), vagy kirakni az ETR-be, ahova minden más érdektelen apróságot ki írnak a hírek közé
• az irodalomelőadást tartó tanárnő titkárnője az első előadás előtt 3 órával külddi ki az e-mailt, hogy október 1-ig meg se lesz tartva az óra, majd a mai napon megismétli trükköt; az úgy tűnik csak a Corvinuson szokás, hogy beküldjenek valakit helyettesíteni, főleg ha szakmába vágó tárgyról van szó, amihez tartozik szeminárium is.

Szeretik a szakot?

Ma együtt utaztam a HÉVen egyik, sajnos alkotói szabadságát töltő Corvinusos tanárommal, aki meglepetésemre felismert (gondolom az általa oktatott tankönyv árult el a kezemben) és megkérdezte vajon szeretjük-e a szakot.

Természetesen rávágtam, hogy igen, de belegondolva sem tartom másként. A társaság jó, a körülményekre semmi panaszunk nem lehet (épület, technika, TO, stb.; ismerve más hazai egyetemeket ez nem igazán lehet kérdéses), az embernek nem köti le annyi idejét az egyetem, hogy ne tudná megvalósítani önmagát mellette (a Corvinus G-karos szakjaival ellentétben ez egyértelmű előny, hamár nem ad közgazdász diplomát).

Annak ellenére, hogy félig az ELTE-n tanulok, legbelül továbbra is közgázos vagy inkább Corvinusos maradtam.

Reptér

Egy ideje már nem írtam, leginkább mert nem volt időm. Ami lefoglalt az az ELTE, és az hogy elválalltam egy egyesületi alapszabály lefordítását.  Jelenleg épp a reptéren ülök és a Pannon ingyen wifijén netezek, amíg felszáll a gépem Németországba, úgy négy óra múlva. Bad Urachba megyek éppen egy Európai Ifjúsági Parlamenti ülésre.
A reptérre való kihozásom az utolsó pillanatban fixáltam le, így a megszokottnál jóval korábban kint vagyok, egy HVG-vel felszerelkezve. Ami megment az unalomtól, az hogy itt van a laptopom, és hogy a Pannon ingyen internetet ad (a szintén elérhető T-Mobile ezzel ellentétben keményen lehúzna ugyanezért a szolgáltatásért).
A Bad Urach-i ülés szervezője Jorg, aki tavaly a budapesti ülésen a mi bizottságunkhoz kapcsolt újságíró volt és a mostani kiküldetésünk egyik célja az itthagyot nadrágjának a visszajuttatása :).

A fordító munka közben

ELTE meg egyebek

Nos a kezdeti benyomások ellenére az ELTE kezd megtetszeni, ezért remélem, hogy sikerülni fog beiratkozni a héten...
Közben kijött a Google a saját böngészőjével, ami nagyon gyors, vannak benne vicces dolgok (pl. a biztonságos módú böngészés külön figyelmeztet, hogy vigyázzunk a titkosügynökökre és a mögöttünk álló megfigyelőkre), és vannak hiányosságok (nincs RSS) és idegesítő hibák (pl. hogy az angol helyesírásellenőrzőt nem lehet kikapcsolni, és néhol elég fura lett a fordítás, pl. a "Keresés" szó elé mindig berak egy &-jelet, ami elég zavaró.)
Kijött a Picassának, a Google webes fényképalbumának is az új verziója, most(?) már be lehet állítani a képekhez Creative Commons licenceket (a zseniális fordítónak nem volt ideje megnézni a hivatalos CC licenc fordításokat, és így totál hülyeségek jöttek ki :( ), és ami talán több embert hoz majd lázba, hogy lekoppintották a Facebooktól a lehetőséget, hogy meg lehessen jelölni a képeken, hogy ki van rajtuk (bár hogy ezt hogy kell, arra nem jöttem rá).
Kb. ennyi erre a hétre, az idegesítő helyesírásellenőrző miatt nem igazán tudok most többet írni, vagy linkeket berakni. Ha már beiratkoztam az ELTE-re, akkor gondolom felszabadultabban tudok írni az egyetem előnyeiről, hátrányairól és egyéb benyomásaimról.

Bad Karma és ELTE csalódások

Az utóbbi napokban rám jár a balszerencse, de azzal is jár, hogy egyre inkább kiábrándulok az ELTE-ből, ahol még el se kezdtem tanulmányaimat – hiába vettek fel csonk nélkül.

A beiratkozási napot ugyanis lekéstem, mert félrenéztem a dátumot, ezért bementem ma reggel, ahol voltak már százan akik szintén hasonlóan jártak. Sajnos csak bent vettem észre, és amikor megkérdeztem, hogy mi ilyenkor az eljárás, akkor a normális válasz helyett (t.i. hogy szeptember 2-ig lehet pótolni), azt kaptam, hogy ha tudom, akkor menjek haza és hozzam be még 11-re. Meg is szerveztem, hogy meglegyen minden 11-re, 12-re végre be is lehetett jutni a folyosóról, ahol százan álltak, ventilláció nélkül, a terembe, ahol a beiratkozás folyik. Igen ám, de ekkor derítették ki, hogy mégse íratkozhatok be, mert most a volt ELTE-seknek van a beiratkozási ideje, így jöjjek vissza következő héten...

Miután már amúgy is nagyon boldog voltam, hogy itt mindenki halál kompetens, és a bal kéz tudja mit csinál a jobb, megmondták, hogy a szaktájékoztatók majd jövő héten lesznek, hogy pontosan mikor, azt majd kiragasztják a hírdetőtáblára (hogy azért is külön be lehessen menni).

Összességében nagyon rossz tapasztalataim vannak eddig az ELTE-vel, és tapasztalatból állíthatom, hogy a Corvinus jobb hely; a mai napon kb. százszor nagyobbra tartom, hogy oda járhatok.

Dél-Oszétia

Meglehetősen sokkolóak számomra a grúziai történések. Eddig valahogy naívan hittem benne, hogy háborúk már nem igazán történnek a civilizált világban. Ehhez a hitemhez ragaszkodtam a bizonyítékok ellenére is, azonban az utóbbi napok történései megcáfolták bennem ezt a hitet.
A világ tehetetlenül nézi, ahogy Oroszország miszlikbe szaggatja Grúziát, talán csak azért, hogy egyenlítsen a nyugattal szemben „Koszovó elvesztéséért.” Ez a fajta elégtétel számomra barbárnak és embertelennek tűnik, még ha Dél-Oszétia függetlenné tétele is lenne a cél, akkor is sokkal 21. századibbnak tartanék egy Koszovó-szerű megoldást, mint egy háborút; egy olyan háborút mely túlterjed a vitatott terület határán és mely polgári célpontok bombázásával jár.
Az egész konfliktus alatt ráadásul mindenki tehetetlen, a valóságban az játszódik le, mint a The Hollowmen adásában, hogy nehogy megsértsék Oroszországot. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az adott térségben nem volt béke az oroszok közbelépése előtt sem, Chinvallit a fővárost a tankok megjelenése előtt a grúz hadsereg támadta lövegekkel, ugyanakkor nehezen hiszem el, hogy Grúzia népírtáshoz folyamodott volna, ahogy azt az oroszok állítják. A Dél-Oszét tartomány elnöke, az angol Wikipédia szerint kvázi az egyik maffiacsalád támogatásának köszönheti győzelmét.
Azt sem felejtettem el naívságomban, hogy a világon most sincs béke és nyugalom, a „szabad világ vezetője” ebben a pillanatban is két országban folytat hadi cselekményeket és eddig és talán még most is erősen gondolkodik Irán lerohanásán... Mauritániában múlt héten puccs volt, stb. Mégis bíztam benne, hogy „igazi háború” nem lesz több, ami Grúziában megy azt nem  tudom kizárni a tudatomból, mint „mozi”-t, ez számomra – koromnál fogva, bármennyire bizarul hangzik – az utóbbi évek első  annyira „valóságos” háborúja, mint Szerbia 1999-es NATO-bombázása volt.

The Hollowmen

Találtam egy új ausztrál sorozatot, a The Hollowment, ami nagyon bejön nekem. A sorozat egyfajta Elnök emberei ausztrál kiadásban, ugyanakkor jobban jellemezve a látszatcselekvések és egyhelyben hencegés realitását.
A szereplők a miniszterelnök ötletemberei akik az éppen aktuális krízishelyzeteket oldják meg: pl. hogy fél hét van a költségvetés megjelenéséig, ami túl jóra sikeredett, ezért unalmas. A megoldás az, hogy kitalálják, hogy elköltenek 20 milliárd dollárt valamire ami bejön a választóknak. Később rájönnek, hogy egy új kezdeményezést fel lehet pumpálni, azzal ha belekalkulálják 10 évre előre a költségeket, és ha hosszútávú célt rendelnek hozzá, hogy ne lehessen lemérni a sikert, így már 100 milliárd dollár elköltését fontolgatják, még mindig nem tudva mire. Egy hétvégi agyviharzás után kitalálják, hogy „Future Proofing” legyen a kezdeményezés neve, de még mindig nem ismerve miről szól legyártanak egy reklámot,  „ide jön a kezdeményezés neve” befejezéssel, és egy 200 oldalas üres jelentést, szép fényes papírra.
Egy másik, talán számomra érdekesebb eset az volt, amikor arra kellett megtalálniuk a megfelelő reakciót, hogy Nyugat-Pápuában az ausztrálok által kiképzett milicisták falvakat semmisítenek meg. A főszereplők találkoznak a szakértőkkel, akik kijelentik hogy a megfelelő válasz a „visszafogottság kérése” (véletlenül sem felszólítás erre, véletlenül sem megjelölve, hogy ki fogja magát vissza, csupán „általános visszafogás az általános régióban, úgy általánosságban”). Ahogy súlyosodik a helyzet, tárgyalnak az Ausztrál–Indonéz Emberi Jogi közös bizottsággal, ahol kiderül, hogy ha mindkét fél beleegyezik, akkor a napirendre lehet venni az ügyet, a jövő augusztusi ülésükön, és legnagyobb eddigi sikerük, hogy egyetértenek a nem egyetértésben. (Előtte megtudjuk, hogy mi a különbség a „talk”-ra és a párbeszédre való felhívás közt). Kiderül később, hogy a szankciókkal vigyázni kell, és hogy a liszt importjának vagy exportjának megtiltása (melyet gondosan úgy választottak ki, hogy abban ne kereskedjenek) milyen súlyos következményekkel járna.
És ez így megy tovább, amíg persze nem találnak valamilyen megoldást, mely nem sérti meg senki érdekeit sem és még a miniszterelnököt is jó színben tűnteti fel. A sorozat szerintem zseniális, ugyanakkor az ember képtelen nem arra gondolni, hogy Magyarországon is pontosan ugyanez zajlik és zajlott a miniszterelnök személyétől függetlenül.

Akinek esetleg felkeltette az érdeklődését, annak nagyon ajánlom a sorozatot, mely utolsó része megnézhető és le is tölthető a honlapjukon, melyben kiderül, hogy az emberek nem hazaszeretetből csatlakoznak a hadsereghez, hanem inkább az általa nyújtott előnyök miatt.

Magyar nyelesblogok

Hogyan nem lettem BKV-ellenőr

Bizony, bizony, a nyár elején fontolgattam hogy a belépek a BKV kötelékébe és nyelvtudásomat felhasználva már hajnalban kiállok valamelyik forgalmas állomás kapujába, és közvetítek a turisták és a BKV ellenőrök között.

Jelentkeztem is az állásra (melyet nem mertek ilyen nyíltan meghírdetni a diákszövetkezetben, csupán annyit írtak, hogy „két európai nyelv ismeretét igénylő munka” [mely kritérium kevésbé riasztotta el a két nyelvet nem igazán beszélőket, mint az, hogy meghallották, hogy a BKV-nál van a munka]) életrajzzal, mindennel ami kellett. A jelentkezést követte volna egy tájékoztató a munkáról, a BKV-nál, de hogy mikor és hol, azt nem tudták elárulni, hanem majd „értesítettek.” Lehet, hogy az értesítőjük elakadt a spam közt, én mindenesetre máig várok rá, hogy megírják, hogy „bocsi, hiába beszélsz legalább olyan jól de inkább jobban mint a többi jelentkező, mivel a lelked nem a vállalaté és nyaralni mersz menni, ezért nem tudunk felvenni.”

Így esett, hogy nem ismerhettem meg a BKV-t belülről, nem segíthettem a turisták életét jobbá tenni a köztük és az ellenőrök közt fennálló nyelvi akadály elhárításával. Talán jövőre egy olyan vállalatnál, vagy diákszervezeten keresztül, ami a képességeket fontosabbnak tartja, mint a nyári rendelkezésre állást, és amely alkalmazottai veszik a fáradtságot, hogy elutasító levelet írjanak, ha valakit nem vesznek fel. Abba már bele se merek gondolni, hogy válaszoltak, de ösztönösen rossz címre küldték az e-mail (mely megesik a nevemmel), hiába volt az meg nekik az adatbázisukban is és olvashatóan kinyomtatva is...

10 nap Norvégiában (majdnem) ingyen

Hogy tudomást szerezzünk a legtöbb jó utazási lehetőségről, általában be kell lépni valamilyen szervezetbe (pl. EIP, AEGEE, stb), vagy ismerni kell a szervezők vagy leendő résztvevők közül valakit. Ezen a szomorú valóságon segítenek az olyan mobilitási oldalak, melyek összegyűjtik az ilyen lehetőségeket: én azonban még egy ilyet se találtam...

De nincs ok búslakodásra, ajánlom figyelmetekbe az International Student Festival in Trondheim rendezvényt, melyről mindent megtudhattok a honlapján, közte azt is, hogy ha beválogatnak, akkor az utazást és zsebpénzt leszámítva minden költséget a szervezők állnak. A bejutási esélyek emiatt az ingyenesség, és a fesztivál presztizse (ha jól olvastam, akkor az utóbbi évek valamelyikében Bill Clinton intézett beszédet a résztvevőkhöz) következtében alacsonyak lehetnek, az eljutás Magyarországról egy norvég nem-fővárosba meg meglehetősen bonyolult és drága, de egy próbálkozást mindenképp megér (legalábbis számomra). Az idei témakörök a jelek szerint leginkább a béke körül forognak (köztük, a béketeremtés, ~ a különböző művészeteken keresztül, béke fenntartás, humanitárius intervenció, stb.). Akinek felkeltette az érdeklődését a lehetőség, annak nincs más hátra, mint előre.

AEGEE

Association des États Généraux des Étudiants de l'Europe - Európa legnagyobb ifjúsági szervezete, mely nem kötődik egyetlen egyetemhez, vagy szakhoz sem.

Fő tevékenysége különböző programok szervezése, melyek összehozzák Európa fiataljait, hogy megismerjék egymás és a meghívó ország kultúráját, utazzanak és jól érezzék magukat. Talán legismertebbek a nyári egyetemeikről, melyek körülbelül kéthetes programok Európa legalább 80 különböző helyén, melyek nagyon jó alkalmat adnak egy-egy ország kultúrájának, atmoszférájának megismerésére, olyan tevékenységekben való részvételre és helyszínek meglátogatására, melyek általában el vannak zárva az egyszerű turisták elől.

Én idén májusban vagy talán júniusban léptem be a budapesti „antennába”, és nem bántam meg, mert fergeteges két hetet tölthettem el Hollandiában. Az utazás egyes részleteiről talán még beszámolok, de addig is bíztatok mindenkit, amint lehetősége nyílik, lépjen be az AEGEE-be (nem zavartasson senkit, hogy a pesti iroda a Közgáz épületében van, az AEGEE mindenkit szeretettel vár, valószínüleg még egyetemi hallgatónak sem kell lenni, ami fontos az, hogy érezd magad fiatalnak és légy nyitott a másokkal való találkozásra, más kultúrák megismerésére).

Kis felüdülés a nyári unalomban

Ma végre csináltam valamit magammal, ahelyett hogy egész nap itthon olvasgatnék, meg a Wikipédiába fordítgatnék cikkeket az angol nemesekről és jogrendszerről.

Voltunk ma a kertünkben, ahol megmásztam a meggyfát és leszedtem az idei termést: bár valamiért belepte a por a gyümölcsöt, az érett szemek nagyságrendekkel finomabbak, mint amit idén kóstoltam bolti meggyből.

Mielőtt kimentünk volna kicsit helyrerakni a kertet, megnéztem végre mi lesz a Hollandiai nyaralásom programja, és pozitívan csalódtam, ami teljesen feldobott. Kiderült, hogy nagyon jó programunk lesz, megyünk Eindhovenbe, Utrechtbe, Hágába, Amszterdamba, sörgyárba, vitorlázni, átgyalogolni a tengeren valami szigetre, mindezt többször kocsmatúrával megszakítva. A körülmények ilyen áldásos összejátszását csak betetőzi, hogy valamennyi zsebpénzt is kaptam a  nagymamámtól.

Múzeumok Éjszakája

Tegnap elmentünk a húgommal Múzeumok Éjszakájázni, voltunk a Vasarelly múzeumban, ahol megnéztünk egy szőttest, amit Vasarelly felesége 16 évíg szőtt.

Elmentünk utána a Terror Házába, a gumiszoba, és a zsírral kirakott folyosó még megvolt, mélyebb érzelmi elmélyülésre ekkora tömegben számítani se lehetett, meg eleve rám ez a múzeum nem hatott érzelmileg, talán a grandiózus megvalósítása és a nehezen emészthetően kirakott információk miatt (szép-szép a sok tévé és az újságcikkekkel kirakott falak, de nem hiszem hogy kényelmesen végiglehetne nézni, elolvasni, befogadni az információt; talán javítana a helyzeten ha itt is lenne mindig valaki aki elmesélné a személyes élményeit a következő generációnak, akik már nem élték meg, és akiknek a tévékben bemutatott események csupán háttérként, színes tapétaként jelennek meg miközben a kiállított egyenruhákban és fegyverekben „gyönyörködnek”).

A Terror Házától elsétáltunk a Szabadság térre, megnéztük a sort az MNB látogatóközpontja előtt (mely hosszabb volt mint a Terror Háza előtti), majd további 3-4 km gyaloglás után nem fétünk föl az éjszakai buszunkra, így az egyik Múzeum busszal mentünk haza, amin kényelmesen el lehetett férni és mely kvázi iránytaxi módjára működött: ott lehetett leszállni (a menetrendszerinti megállókon kívül), ahol az utasok kérték, és megállt azokban a megállókban ahol emberek várakoztak.

Összességében hangulatos, de fárasztó éjszaka volt, és nem jutottam el a Sziklakórházba és az MNB-be, de előttem az élet, hogy ezt megtegyem akkor, amikor nincs túl nagy tömeg.

Pozsony

Tegnap egyik barátommal kirándulást tettünk Pozsonyba. Reggel hajnalban keltünk, hogy elérjük az Orangeways buszát és még tíz előtt Pozsonyban legyünk holt fáradtan (részben azért, mert nem működött a beígért kávéautomata a buszon).

Miután terepszemlét tartottunk a buszállomás körül, egy óra alatt sikerült venni egy napijegyet a tömegközlekedésre (nem volt egyszerű, mert az egész állomáson 1 helyen árulták, aki tudta hol van ez a hely az nem tudott angolul, aki nem tudott az kézzel lábbal is sokáig sikertelenül próbált minket rávezetni).

Sikerülve jegyet szerezni felszálltunk az első buszra amiről azt hittük hogy a belvárosba vezet, de rossz helyen kanyarodott és túl lepukkant volt ahhoz, hogy elhiggyük hogy tényleg eljutunk vele a belvárosba, jött tehát a következő busz ami követte a kifüggesztett "Centrum" feliratokat de panelházakon kívül semmit sem láttunk az ablakon kinézve, és így kezdtünk gyanakodni. Végül a találomra kiválasztott harmadik busz vezetett el minket a várhoz és a belvároshoz: kiderült hogy végig a Duna rossz oldalán kerestük azt (követve a KRESZ-táblák útmutatásait).

A belvárosban és a várban lejártuk a lábunkat, voltunk közben a Belga számból ismert Jednotaban, láttuk a várat, a magyar országgyűlés volt épületét (a szlovák parlamentet nem sikerült megtalálni viszont). A vár tövében egy kis vendéglőben megebédeltünk: magyar gulyásra messziről sem emlékeztető levest és valamilyen húsos ragut lepényszerűséggel, nem épp tipikus szlovák menü, de pénzünk nem nagyon volt (hajszálon múlt hogy nem tudjuk kifizetni a korsó sörrel együtt a számlát).

A délután hasonlóan telt mint a délelőtt, csak már a fáradtság jelei erősen kezdtek mutatkozni rajtunk és nem tudtunk már nagyon mit megnézni a városban... Visszautazás előtt még megmaszíroztattuk magunkat az eladásra kínált csoda maszirozópárnákkal, majd felszálltunk a hazafelétartó buszunkra.

A Wikihírek esélye az értékteremtésre a magyar weben

A magyar Wikihírek még nagyon kezdeti szakaszban van, amit mutat az is, hogy tegnap én voltam az egyetlen szerkesztő egész nap, ugyanakkor a kevés lelkes újságíró mellett meg is kell találnia a helyét egy igencsak telített piacon.

Személy szerint pár olyan esetet tudok elképzelni, ahol értéket tudna szolgálni az olvasóknak, akiknek megérné visszatérni az oldalra.

Az egyik lehetőség a gyorsaság, rengeteg olyan esemény van, amiről be lehetne számolni hamarabb, mint a nagy hírügynökségek, és az ő anyagaikat átvevő hírportálok: pl. én tegnap írtam egy rövid cikket a CNN-en épp megjelenő hírről, és a témát nem láttam még reggel se feldolgozva az Index.hun. Meg lenne minden lehetőség az olyan hírek közlésére, amik soha nem jelennek meg bizonyos híroldalakon, pl. folytatva a Nepálos bejegyzésem, nem hiszem hogy viszontlátom a magyar sajtóban azt a hírt, hogy a volt királyi palotából mostanra alakítottak múzeumot. Tehát a frissesség és széles, érdekes, de legalábbis elvont, furfangos témaválasztás az önálló helytalálás egyik lehetséges útja.

Másik lehetséges út a semlegesség és objektivitás. A híroldalak lefedik a teljes politikai palettát Magyarországon, míg a Wikihírek vallja a semleges nézőpont elvét, amibe beletartozik a különböző nézőpontok megjelenítése. Ha olyan cikkek születnének, amik átültetik a gyakorlatba ezt az elvet, és így objektíven be tudják mutatni, hogy ki mit mondott, csinált és így olyan szöveget összeállítani, ami ha nem is tükrözi a nagybetűs Igazságot, de legalább bemutatja, mi az amit kedvenc újságunk elfelejtett megemlíteni.

Végül kínálkozik az eredeti cikkek, riportok, interjúk készítése, ez viszont a magyar Wikihírek számára a jövő zenéje, így ezt most nem részletezem, a gyakorlati lehetőségeket mutatja az angol Wikinews blogja.

Társadalomstatisztika

0-14: 77,8; 61 fölött 88,2; de fogyasztási egységnél első felnőtt 1, többi 0,75, 0-14 0,65; 2. 0-14 0,4 , többi 0.4; 1. nyugdíjas 0.9, többi 0,65

OECD1: 1, 0,7 , 0,5; OECD2 1, 0,5, 0,3

Mostanában ilyen értelmetlennek tűnő, és felettébb szükségtelen számsorokat és arányszám-definíciókat magolok az elkövetkező, szerencsére utolsó, társadalomstatisztika vizsgámra.

A tanagyag szerencsére nem nehéz, bár a diák gyakran felidegesítenek, amikor ellentmondanak egymásnak az olyan alapvető adatok is, mint hogy mikor alapították a KSH-t és ki volt az első elnöke; hát még amikor ugyanarra a jelenségre létezik - a társadalomtudományokra jellemző módon - legalább 10 féle különböző elmélet és megközelítés. A tanulást tovább nehezítik az olyan fogalmak alkalmazása, amelyek csak egy későbbi előadás anyagában kerültek kifejtésre.

Ha nem gondolok bele abba, hogy a tanultak nagy részét, ha nem is felejtem el azonnal, nem igazán fogom soha használni, akkor van energiám rácsodálkozni bizonyos statisztikai adatokra. Többek között például arra, hogy mennyit nőtt az alapvető élelmiszerek ára 1990 óta, vagy hogy a lakások kb. 30%-a nincs rákötve a csatornahálózatra Magyarországon, hogy 2005-ben kb. kétszázezer lakás állt üresen, illetve hogy európai összehasonlításban a magyarok korán kelnek és fekszenek, közülük a budapestiek kb. 10 perccel többet vannak ébren.

Doctor Who: Midnight

Az eheti volt az eddigi legrosszabb Doctor Who rész a sorozat újjáélesztése óta, annak ellenére, hogy a sorozat fő írója Russel T. Davies neve fémjelzi a részt. A legfőbb ok, amiért nem tetszett ez a rész, mert hiányzottak belőle a legfontosabb visszatérő történeti elemek: nem szerepelt benne a Doktor társa, hiányzott a probléma rendes lezárása, és a Doktor viselkedése nem hozta a megszokott dinamikát, nem volt túlságosan hősies.

Ezekhez nagyban hozzájárult, hogy az egész történet egy vonatszerű jármű utas kabinjában zajlott, gondolom azért tették be ezt a részt, hogy spóroljanak a nagy háromrészes sorozatzárás előtt - jobb lett volna, ha inkább egy résszel rövidebbre tervezik az évadot, mint hogy terhelik a nézőket feleslegesen.

---

Figyelem: alább a cselekmény részletei következnek, akár a végkifejlete is szerepelhet!

---

Az epizódban feltűnő ellenségről nem tudunk meg semmit, csak a tetteit követjük, ahogy átveszi az irányítást az egyik utas felett. Először csak a hangját irányítja, utánozva a körülötte levő hangokat, ezzel tanulva. Ugyanakkor a tanulási folyamatot nem viszi tovább ez a lény, hanem inkább átveszi az irányítást a Doktor fölött, és elszívva az erejét úgy csinál mintha kiszállt volna belőle a lény. Az így lábra kelő nő viselkedésén egyértelműen látszik, hogy még benne van az idegen entitás, de ezt a kabin utasai fájóan nem veszik észre, amíg el nem szólja magát a lény, miután a maradék eszét megőrző utaskísérő (aki addig végig kardoskodott a lény, később a lény és a Doktor kidobása mellett, míg a Doktor szinte már szánalmasan próbálta lebeszélni az utasokat erről) végül feláldozza magát és Dugovics Tituszt játszik a lénnyel, a Doki felszabadulva átmegy egy sokkos állapotba, és nagyjából ennyi a rész.

Összefoglalva ez egy nagyon rossz rész, amit érdemes egyszerűen kihagyni, mert többet árt a sorozatról alkotott véleménynek, mint amennyit használ. Az idei évadban szerencsére vannak nagyon jó részek is, és az elkövetkező három is nagyon izgalmasnak ígérkezik.