Emberi történetek

A héten körbeutaztam a balti államokat délkeletről az északnyugati csücskükig és külön Észtországot is északról délre. Az út során alkalmam nyílt megfigyelni az embereket és elképzelni sorsuk egy szeletét miközben az útat és az egyre álmosodó buszsofört néztem, akinek az éjjel még haza kell jutni valahogy ahogy a buszon folyamatosan cserélődő társaságot is hazajuttatja. Az egyes sorsok némelyike szívszorító voltm de voltak boldogabb történetek is.

Kezdetnek a tallinni McDonald'sban találkoztunk egy nagymama korú nővel aki elkérte az emberek kávéjába nem használt cukrát és azt szegette magában, mert másra nem tellett neki. Nagyon lesújtó látvány volt úgy reggelizni, hogy ez a nagymama akinek öregkorára nincs mit ennie és nincs senkije aki gondoskodna róla járkál az asztalok közt, hátha valaki otthagyott pár szem sültkrumplit. A legszomorúbb az egészben, hogy épp ahogy mentünk kifelé, megjelentm még egy hasonló cipőben járó nagymama.

Ehhez képest felvidítóbb volt Kuressaare felé menet a mellettem ülő utasok és új barátjuk találkozása. Az őj berát, egy 35 év körüli nő, a mellettem ülő pár képét tartva várta buszunk megérkezését az egyik kis falu megállójában. Örömteli találkozásuk utáni beszélgetésüket félálomban próbáltam megfejteni. Nehezítette a dolgot, hogy a három mellettem ülő folyamatosan váltogattak az észt akcentussal beszélt német és a német akcentussal beszélt észt között, mert a fényképpel váró nő nem anyanyelveként beszélte az észtet.

Végül igen érdekes volt a kuressaarei vár megtekintése után letérni az egyetlen turistáknak fenntartott útvonaláról és benézni a házak kertjébe: meglátni az egy-két csaholó kutyát (Magyarországtól eltérően itt nem a kutyaugatástól zajosak a kertek), az almafákat, a szabályos gömb és kúpformára vágott lombokat az egyébként kicsit omladozó faház mellett és a kertjükben dolgozgató bácsikákat.
Mindez sajnos kicsit vesztett bájából számomra, amikor rájöttem, hogy el vagyok tévedve és hiába lehet 15 perc alatt végigmenni a város egyik végéből a másikba, a párhuzamos egyforma utcák és a tájékozódási pontok hiánya drasztikusan csökkenti a buszmegálló spontán és időben való megtalálásának esélyét. És ezen a helyzeten a balt és jobbat rendre felcserélő helyiek se sokat javítottak. De legalább mind tudtak angolul, amit azért is szerencsésnek tartottam mert bár meg tudtam volna kérdezni észtül is, hogy hol a megálló, de nem értettem volna az irányokat, amiket válaszolnak. Utólag belegondolva, valószínűleg ugyanoda jutottam volna...