Dél-Afrikai képek

A dél-afrikai utam második és harmadik napja a dél-afrikai wikipédistáknak és a Wikimédiában érdeklődőknek tartott találkozóval telt el, így az első napot követően nem ismertem meg sok újabb részét a városnak – leszámítva a Wits egyetem másik kampuszát, amely otthont adott a találkozónak.A résztvevők nagy lelkesedést mutattak és ami fontosabb, megteltek pozitív energiával ahhoz, hogy előre vigyék a szabad tudás ügyét Dél-Afrikában az alatt az idő alatt is amíg lezajlik az önálló szervezetük megalapítása az alapszabály megírásától kezdve az avatóbuliig.

A képekből is nyilvánvaló lesz, hogy a város mennyire zöld, milyen sok a fa – mindez annak ellenére, hogy tél van és sok fa elhullajtotta lombját és sok gyep kicsit megfakult és megsárgult.

Szintén jól látható, hogy mennyire adnak az emberek a biztonságra – a gazdag negyedekben a magas kerítések és a tetejükön lévő dróthálók szembetűnőek, de ez megjelenik az apró mindennapi rutinokban is (pl. a kocsik ajtajait mindig bezárják beszállás után.). A szegényebb negyedeket igazából nem láttam, de akitől nincs mit ellopni, annak nem feltétlenül kell annyira aggódnia a tulajdona biztonsága felett. Szerencsére az óvatosság nem fordítódik távolságtartásra vagy ridegségre az emberi kapcsolatokban; akikkel találkoztam emberekkel azok mind nagyon kedvesek és nyitottak voltak (utcán szembejövő idegenek is köszöntek nekünk).

Összességében, eszméletlen rövid időm és kevés lehetőségem volt felfedezni  Dél-Afrikát, de elegendő volt ahhoz, hogy visszavágyjak és ezért is remélem, hogy a megalakítandó Wikimédia Dél-Afrika meghív még majd a jövőben.

Dél-Afrika első nap

Megérkeztem Dél-Afrikába, öt perc alatt átjutottam az órás sorban állás esélyével fenyegető útlevél ellenőrzésen (a helyi vámosoknak fenntartott két üres lapból kemény 5 négyzetcentimétert használtak el), majd egy kétórás dugóval teli út után megérkeztem négycsillagos hotelembe.

Az út elvezetett a szegényebb területek mellett, ahol egyemeletes téglaházak övezték az utat, benne különböző boltokkal (főként használt autó, élelmiszerbolt és sebészet), a boltok előtt ülő tulajdonosokkal. Johannesburg központjába érve a beton felhőkarcolók tövében zajlik az élet az utcákon az egymástérő utcai árusokkal (néhányan felkészülten már bevásárlókocsival álltak az út mellett). Aztán a villanegyeden keresztül a széles pálmafákkal övezett úton megérkeztünk Rosebank negyedbe, ahol a négycsillagos hotelem is van.

Itt az összes látnivaló az európai színvonalú óriási bevásárlóközpont és a mellette levő szuvenírbazár. (Amikor próbáltam egy térképet kérni a térségről, kedvesen mosolyogva elmagyarázták, hogy hol a bevásárlóközpont és az utamra engedtek…).

Kis felfrissülés után a johannesburgi egyetemen ebédeltem a meghívómmal és pár helyi tanár, kutató ismerősével. Az úton a kocsiból ismét átkocsikáztunk a gazdagabb negyedeken, sajnos arra már nem volt idő, hogy elmenjünk a kevésbé felkapottabb negyedekbe, illetve az eredetileg betervezett Pieterson múzeumba.

Az egész város az autósoknak van építve, így az egyszeri turista – főként aki csak pár napot tölt itt – gyakorlatilag csak taxival közlekedhet, ami egyrészt drága, másrészt bonyolult megbízható taxit találni. Maguk az autósok se vezetnek a legbiztonságosabban, de a gyalogosok is folyamatos élethalál harcot játszanak, hisz az átkelőknél lévő lámpák gyakran nem működnek és rendszeresen pirosra váltanak amikor az ember még csak az úttest közepéig jutott.

Így esti programként elmentem vuvuzelát venni, bár megszólaltatni nem igazán van hozzá tüdőm, és most hogy már hatkor besötétedett (a helyi tél egyik jele lehet; az időjárásból nem jönne rá az ember – hacsaknem a szállodaszobámban, ahol a légkondi konstansan tartja a 13 fokot, akármire van állítva) élvezem a plazmatévét és a fizetős internetből megmaradt utolsó megákat.

Holnap kezdődik a találkozó, ami miatt iderepítettek és ha hazaértem majd rakok fel pár képet.

Vuvuzelák földjére térek

Holnap nyolcezer kilométeres útra indulok Johannesburgba, hogy segítsek létrehozni egy dél-afrikai Wikimédia társszervezetet a szabad tudás helyi fejlődésének támogatására és felgyorsítására. Ennek érdekében egy kétnapos műhelytalálkozót tartanak helyi wikipédistáknak és érdeklődő kívülállóknak, melynek célja a helyi non-profit szervezet alapjainak lerakása a leendő tagok megismertetésével és a célok és kezdeti tevékenységek meghatározásával.

Az én feladatom a folyamatban, ha jól értem, a tanácsadás és a jelenleg létező társzervezetek és  fennálló szervezetei struktúrák céljainak és helyzetének bemutatása lesz.

A saját történet fontossága

A múlt héten Lengyelországban voltam egy Wikipédistáknak tartott konferencián, ahol ismét előkerült annak fontossága, hogy el tudjuk mondani a saját történetünket – kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csinálunk.
Ez a világ 5. legnagyobb honlapja és a hozzá tartozó, legalább 270 nyelvet beszélő, világszerte szétszórt milliónyi önkéntes esetében óriási kihívás – szerencsére ezt többen felismerték és csak-csak összeáll a történet: például könyvek jelentek meg róla és ősszel kijön a Truth in numbers?  című dokumentumfilm is (mely talán nem a legjobban meséli el a történetet, de a nyers felvételek szabadon elérhetőek lesznek, amiből sok különböző narratívát össze lehet vágni – a film előzetese talán jobb is, mint maga a teljes film).



Ez a történetmesélés természetesen nem csak az önfényezésról szól, hanem valós, ismétlődő kihívásra ad választ (minden alkalommal amikor előjön a kérdés, „és te hogy kerültél a Wikipédiához? Mi is a Wikipédia pontosan?”), így nagyon fontos az is, hogy el tudjuk mesélni a saját történetünket is.
Például az én Wikipédiás történetem úgy kezdődött, hogy vitattam, hogy a „megszentségteleníthetetlenségesketéseitekért” lenne a leghosszabb magyar szó és amikor felhívtak arra, hogy javítsam ki, megszületett a magyar Wikipédia azóta talán legszellemesebb listája (főként a lábjegyzetek érdekesek). Az eltelt időben főként fordításokkal foglalkoztam, kezdve a popkultúrától át a brit- és kanadai politikai érdekességeken át egészen a világ legkisebb közparkjáig.

2008-ban elkezdődött egy újabb történet, a Wikimédia Magyarország Egyesületé. Ezzel kapcsolatban azóta is gondban vagyok, hogy hogyan lehet könnyen és érthetően leírni azt, hogy pontosan mit csinálunk, mert a „Képzelj el egy világot, ahol mindenki szabadon hozzáférhet az emberi tudás összességéhez!” jövőkép nem fordítódik le automatikusan arra, hogy mit csinál az egyesület. (A saját szerepem az egyesületben kicsit könnyebben megragadható, de általában fontos pontja magának az egyesület céljának az elmagyarázása.)

Pozsonyi kirándulás

Az egyik elmúlt hétvégén a Gyakorlati Diplomácia Társasága az egyetemi előadások és hazai helyszíni látogatások szervezésének körén kívülre lépett amikor kétnapos kirándulást tett a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetségén. Bár a társaság hazai életében sokszor csak virtuálisan tudok részt venni (főleg technikai oldalon) egyéb elfoglaltságaim miatt, ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki.

Tartu, Észtország, 2009. őszi félév

Naplemente Tallinban

Az alábbi beszámoló benyújtásával elvégeztem minden adminisztratív követelményt, amely az Erasmus félévemhez tartozik és így azt immár hivatalosan is befejezettnek lehet tekinteni.

Hivatkozások kezelése lustáknak

Minden egyetemen előszeretettel szőröznek azon, hogy a beadandó dokumentumokban valami találomra választott formátumban legyenek a hivatkozások (általában egy egyetemen belül is kurzusonként eltérő formátumot kérnek, vagy a szabvány amire hivatkoznak nem létezik). A gyakorlatban azonban a formátumok bemutatására elpazarolt időt sokkal jobban lehetne hasznosítani..
A megfelelő hivatkozásnak a formátumok rejtelmeiben való elmélyedés nélkül mára ugyanis megvan a rendkívül egyszerű és könnyű módja, mely nem más, mint a Zotero nevű Firefox kiegészítő. A továbbiakban röviden bemutatom, hogy hogyan lehet használni.

Mit ér egy anglisztikás BA diploma

Nem szeretem megemlíteni, hogy anglisztikát hallgatok se itthon, se külföldön, mert még ha bízom is benne, hogy elérem az emberekben így felállított mentális lécet, annak semmi köze az egyetemhez.

Nem leszek Mekis, nem leszek tanár, és nem a büféből végzem az egyetemet. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, és rajtam kívül még több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: proficiency exam.
Az év végi beadandók közvetlenül megelőzik a vizsgaidőszakot, és utálom, ha beszólnak hogy mennyit fogok keresni. Büszkén gondolok a nyelvészet előadómra, a HÖK-re és az egyetem színvonalára. Szeretem a heti bulikat, a letölthető óraanyagokat, a Burger Kinget a sarkon és a Gólyavár kávéját. Itt tanulok Budapest szívében, két alapszakosok számában mi vagyunk a császárok, és igenis fogok tudni valamit kezdeni a diplomámmal
ELTE anglisztika, én így szeretlek!

– Évajúliás gondolatok

Nemzetkarakterológia

Walesi parlement - devolúciós sör

Skót parlament - whisky

Modern oktatási eszközök

Kép a Wikimédia Commonsról

Egészen tavaly előttig el voltam kényeztetve egy olyan középiskolával, ahol mindig amikor kellett elérhető volt két laptop és kivetítő az órai demonstrációkhoz és amikor érettségiztünk addigra már az iskolai WiFi is működött. Az egyetemet a Corvinus vadiúj PPP-konstrukcióban épült épületében kezdtem, ahol a közbeszerzés részeként minden terembe jutott kivetítő, kihangosító rendszer és a legtöbbe egy külön számítógép és intelligens tábla is. Természetesen a drága eszközbeszerzésnek nem képezte részét az oktatók kiképzése, hogy ki tudják használni a táblák előnyeit és valószínűleg körülbelül a harmadukat sikerült megrongálni alkoholos filccel, de legalább a kivetítővel és a teremből elérhető interneteléréssel nem voltak gondok.

Ebből a szinte pazarlásból óriási sokként ért belépni az ELTE Bölcsészkarára, ahol szinte büszkék arra, hogy nem léptek még be a 20. századba.. Itt nem hogy a szemináriumi termekbe egyáltalán nem jutott kivetítő, de még a nagy előadótermeknek is csak egy részébe. A helyzet súlyosságát növeli, hogy az ELTE-n különösen nagy hangsúly esik a szemináriumi formában oktatott tárgyakra, melyek teljesítésének leggyakoribb feltétele egy előadás tartása. Az egyes tanszékeknek (rosszabb esetben többnek közösen) van egy-egy kivetítője, laptop nélkül, melyeket a tanárok külön kérésre, egy héttel előre foglalhatják le és akkor sem biztos, hogy megkapják. Ekkor a diák a saját laptopján tarthatja meg a prezentációt, ha véletlenül sikerült szerezni kivetítőt és a diáknak van elég technikai érzéke ahhoz, hogy működésre tudja bírni a laptopjával a kivetítőt.
Ez a helyzet minden félév elején sokkol, különösen, hogy legalább két-három kötelező kurzusom célkitűzése a modern prezentációtartás oktatása és gyakoroltatása – az egyetem készleteivel a „modern” úgy húsz évvel ezelőttit takarhat, ugyanis az írásvetítőket már leselejtezték, így már azokra se lehet támaszkodni, marad a kivágott képek körbeadogatása vagy a semmi.


Számomra igencsak érthetetlen, hogy az ország legrangosabb bölcsésztudományi egyeteme ne tudjon forrásokat, támogatókat, szponzorokat találni működéséhez, hogy lépést tartson az idővel – milyen kilátása van egy egyszerű bölcsésznek, ha a legsikeresebbek sem tudják magukat ellátni és az itt képzett tanárok hogy fognak órát tartani a modern eszközökön (márpedig az iskolák pályázati pénzekből szép sorban kiépítik majd a modern eszközöket)?

[Frissítés]: A fentebb írtakkal ellentétben egyes tanszékeknek két kivetítőjük is van, illetve van legalább egy terem, amiben van beépített kivetítő (ez olyan magasan van, hogy a tanárok még nem vették észre, hogy ott van...). Természetesen az egyes tanszékek között szigorúan le vannak határolva a termek és a kivetítők ami nem igazán járul hozzá az eszközök optimális kihasználtságához.