Magyar Wikipédia Magazin

2008. augusztus 29., péntek

Bad Karma és ELTE csalódások

DSC00008 Az utóbbi napokban rám jár a balszerencse, de azzal is jár, hogy egyre inkább kiábrándulok az ELTE-ből, ahol még el se kezdtem tanulmányaimat – hiába vettek fel csonk nélkül.

A beiratkozási napot ugyanis lekéstem, mert félrenéztem a dátumot, ezért bementem ma reggel, ahol voltak már százan akik szintén hasonlóan jártak. Sajnos csak bent vettem észre, és amikor megkérdeztem, hogy mi ilyenkor az eljárás, akkor a normális válasz helyett (t.i. hogy szeptember 2-ig lehet pótolni), azt kaptam, hogy ha tudom, akkor menjek haza és hozzam be még 11-re. Meg is szerveztem, hogy meglegyen minden 11-re, 12-re végre be is lehetett jutni a folyosóról, ahol százan álltak, ventilláció nélkül, a terembe, ahol a beiratkozás folyik. Igen ám, de ekkor derítették ki, hogy mégse íratkozhatok be, mert most a volt ELTE-seknek van a beiratkozási ideje, így jöjjek vissza következő héten...

Miután már amúgy is nagyon boldog voltam, hogy itt mindenki halál kompetens, és a bal kéz tudja mit csinál a jobb, megmondták, hogy a szaktájékoztatók majd jövő héten lesznek, hogy pontosan mikor, azt majd kiragasztják a hírdetőtáblára (hogy azért is külön be lehessen menni).

Összességében nagyon rossz tapasztalataim vannak eddig az ELTE-vel, és tapasztalatból állíthatom, hogy a Corvinus jobb hely; a mai napon kb. százszor nagyobbra tartom, hogy oda járhatok.

2008. augusztus 10., vasárnap

Dél-Oszétia

Meglehetősen sokkolóak számomra a grúziai történések. Eddig valahogy naívan hittem benne, hogy háborúk már nem igazán történnek a civilizált világban. Ehhez a hitemhez ragaszkodtam a bizonyítékok ellenére is, azonban az utóbbi napok történései megcáfolták bennem ezt a hitet.
A világ tehetetlenül nézi, ahogy Oroszország miszlikbe szaggatja Grúziát, talán csak azért, hogy egyenlítsen a nyugattal szemben „Koszovó elvesztéséért.” Ez a fajta elégtétel számomra barbárnak és embertelennek tűnik, még ha Dél-Oszétia függetlenné tétele is lenne a cél, akkor is sokkal 21. századibbnak tartanék egy Koszovó-szerű megoldást, mint egy háborút; egy olyan háborút mely túlterjed a vitatott terület határán és mely polgári célpontok bombázásával jár.
Az egész konfliktus alatt ráadásul mindenki tehetetlen, a valóságban az játszódik le, mint a The Hollowmen adásában, hogy nehogy megsértsék Oroszországot. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az adott térségben nem volt béke az oroszok közbelépése előtt sem, Chinvallit a fővárost a tankok megjelenése előtt a grúz hadsereg támadta lövegekkel, ugyanakkor nehezen hiszem el, hogy Grúzia népírtáshoz folyamodott volna, ahogy azt az oroszok állítják. A Dél-Oszét tartomány elnöke, az angol Wikipédia szerint kvázi az egyik maffiacsalád támogatásának köszönheti győzelmét.
Azt sem felejtettem el naívságomban, hogy a világon most sincs béke és nyugalom, a „szabad világ vezetője” ebben a pillanatban is két országban folytat hadi cselekményeket és eddig és talán még most is erősen gondolkodik Irán lerohanásán... Mauritániában múlt héten puccs volt, stb. Mégis bíztam benne, hogy „igazi háború” nem lesz több, ami Grúziában megy azt nem  tudom kizárni a tudatomból, mint „mozi”-t, ez számomra – koromnál fogva, bármennyire bizarul hangzik – az utóbbi évek első  annyira „valóságos” háborúja, mint Szerbia 1999-es NATO-bombázása volt.

2008. augusztus 9., szombat

The Hollowmen

Találtam egy új ausztrál sorozatot, a The Hollowment, ami nagyon bejön nekem. A sorozat egyfajta Elnök emberei ausztrál kiadásban, ugyanakkor jobban jellemezve a látszatcselekvések és egyhelyben hencegés realitását.
A szereplők a miniszterelnök ötletemberei akik az éppen aktuális krízishelyzeteket oldják meg: pl. hogy fél hét van a költségvetés megjelenéséig, ami túl jóra sikeredett, ezért unalmas. A megoldás az, hogy kitalálják, hogy elköltenek 20 milliárd dollárt valamire ami bejön a választóknak. Később rájönnek, hogy egy új kezdeményezést fel lehet pumpálni, azzal ha belekalkulálják 10 évre előre a költségeket, és ha hosszútávú célt rendelnek hozzá, hogy ne lehessen lemérni a sikert, így már 100 milliárd dollár elköltését fontolgatják, még mindig nem tudva mire. Egy hétvégi agyviharzás után kitalálják, hogy „Future Proofing” legyen a kezdeményezés neve, de még mindig nem ismerve miről szól legyártanak egy reklámot,  „ide jön a kezdeményezés neve” befejezéssel, és egy 200 oldalas üres jelentést, szép fényes papírra.
Egy másik, talán számomra érdekesebb eset az volt, amikor arra kellett megtalálniuk a megfelelő reakciót, hogy Nyugat-Pápuában az ausztrálok által kiképzett milicisták falvakat semmisítenek meg. A főszereplők találkoznak a szakértőkkel, akik kijelentik hogy a megfelelő válasz a „visszafogottság kérése” (véletlenül sem felszólítás erre, véletlenül sem megjelölve, hogy ki fogja magát vissza, csupán „általános visszafogás az általános régióban, úgy általánosságban”). Ahogy súlyosodik a helyzet, tárgyalnak az Ausztrál–Indonéz Emberi Jogi közös bizottsággal, ahol kiderül, hogy ha mindkét fél beleegyezik, akkor a napirendre lehet venni az ügyet, a jövő augusztusi ülésükön, és legnagyobb eddigi sikerük, hogy egyetértenek a nem egyetértésben. (Előtte megtudjuk, hogy mi a különbség a „talk”-ra és a párbeszédre való felhívás közt). Kiderül később, hogy a szankciókkal vigyázni kell, és hogy a liszt importjának vagy exportjának megtiltása (melyet gondosan úgy választottak ki, hogy abban ne kereskedjenek) milyen súlyos következményekkel járna.
És ez így megy tovább, amíg persze nem találnak valamilyen megoldást, mely nem sérti meg senki érdekeit sem és még a miniszterelnököt is jó színben tűnteti fel. A sorozat szerintem zseniális, ugyanakkor az ember képtelen nem arra gondolni, hogy Magyarországon is pontosan ugyanez zajlik és zajlott a miniszterelnök személyétől függetlenül.

Akinek esetleg felkeltette az érdeklődését, annak nagyon ajánlom a sorozatot, mely utolsó része megnézhető és le is tölthető a honlapjukon, melyben kiderül, hogy az emberek nem hazaszeretetből csatlakoznak a hadsereghez, hanem inkább az általa nyújtott előnyök miatt.

2008. augusztus 3., vasárnap